Szivárvány duzzadt vitorlákkal vígan siklott végtelen tengeren egyenesen Egy kis sziget felé, amely utasainak most a biztonságot, és a megnyugvást jelentette. Gyorsan szelte a hullámokat, mintha őt is hajtaná valami, hogy elérje a partokat. Talán megunta ő is a tengert, és arra vágyott, hogy lehorgonyozhasson.
Az utazók, mostmár öten már teljesen közelről láthatták Irgunon szigetének csodálatos hófehér tengerpartját, ahol több ember sütkérezett a napon, vagy pedig fürödtek a márványkék vízben. A távolban hegyek kéklettek, melyekben biztosan bőségesen élnek vadak. Ide nem ért el a gonosz hatalma, látszott mindenen, és mindenkin. Nem lehetett látni egy kopottabb hajót se, mind fényesen festett, és hihetetlen kézügyességel kifaragott volt. A matrózok se szakatt ruhákban jártak, hanem díszesekbe, olyanba, amelyben a handorioi király jár. Ennyit tudtak felmérni első látásra az utazók a tájból és az irgunoni népből.
    Hirtelen egy fénysugár vakította el a három Örököst. Valami melegség fogta el a szívüket. Régen éreztek hasonlót. Qwâmbiit arra emlékeztette, mikor édesanyja ölelte minden este elalvás előtt. Nem tudta honnan jön ez, és hogy mi is valójában. Úgy érezte le kell ugrania a hajóról, és úsznia kell a partig. Ezzel Horiq és Bël is így volt, de mégsem tették meg. Valami mégis visszatartotta őket. Nem láttak semmit, és nem is tudtak gondolkozni. Hirtelen egy villanást követve megjelent a szemük előtt egy terem. Hárman álltak bent közvetlen a hatalmas arannyal díszített ajtó előtt, amely szép lassan bezárult mögöttük. Nem tudtak mit tenni, könnyű léptekkel megindultak a terem másik vége felé. A helység teljesen üres volt. Mikor a végéhez értek, egy női alak rajzolódott ki. Gyönyörű volt, de szemeit lecsukva tartotta. Csodálatos ajkait szóra nyitotta, és egy lágy suttogó hangon egyszerre mondták ki, hogy „üdvözöllek”. A nő kinyitotta szemeit, és abból újra vakító, de egyben csodálatos fény áradt. Az utazók visszakapták a látásukat, és visszacsöppentek a valóságba. Egyikük sem emlékezett semmire.
    A part egyre csak közeledett, s a hajósok vágyakozva pillantottak az egyre nagyobb és nagyobb földdarabra. Qwâmbii már unta a tengert. Bár az elején még nagyon élvezte, és kíváncsiságát a tengerről nagyon nehezen lehetett leapasztani, később - többek között a kényszerű koplalásnak köszönhetően - az érdeklödése lecsillapodott, és egyre inkább ismét szilárd talajt akart érezni a lába alatt.
Mikor a kikötőbe értek, hirtelen vagy négy helyi jelent meg, és segített a dokkba behúzni a hajót azoknak a köteleknek a segítségével, amit előzőleg a hajóról dobtak le nekik. A partraszállás új, különleges élményt jelentett mindenkinek: egyszerre jelentette a viszontagságokkal teli hajóút végét, a biztonságot, hogy ismét szilárd talajon állnak, és a reményt, hogy a negyedik Örököst hamarosan megtalálják. Miután felocsúdtak az örömmámorból, körbenéztek.
Az utazók csak bámultak: verőfényes napsütés fogadta őket ezen a zöld szigeten, s a távoli enyhén emelkedő talajú síkságon ezüstösen magasodtak ki a messzi hegyek. Bármerre néztek, mindenütt életet láttak: Urenion népe hangos zsibongással végezte mindennapos dolgait: emitt egy halász vitte hallal bőven teli hálóját, másutt piaci árusok kínálták szebbnél-szebb portékájukat. Gyerekek szaladoztak az utcákon, mások a parton élvezték a jó időt.
Az utazók elbúcsúztak a tengerésztől, - aki miután összevásárolta a hazaúthoz szükséges felszerelést és legénységet, elindult vissza a hazájába - majd elindultak a városban valami élelmet és információt keresve. Egyikük sem járt még Irgunon szigetén, így mindannyiukat az újdonság varázsával lepte meg nemcsak a virágzó növény - és állatvilág, de az itt lévő kultúra, és maguk az itt élő emberek is. Emberek? Az első pillantásra embernek tűnő lakosokon alapos megfigyelés után a frissen érkezettek érdekes vonásokat fedeztek fel: Bőrük ezüstösen csillogott, az idősebbeknek tompa szürkéskéken fénylett. Ami első pillantásra ébenfekete hajnak látszott, kiderült, hogy egy nagyon sötét kék szín... de egyébként minden normálisnak tünt, leszámítva, hogy mind a férfiak, mind a nők nagyon izmosak voltak, de a csontjaik nem voltak túl vastagok, így erejük első ránézésre fel sem tünt, egészen addig, míg két fiatal asszony fél kézzel egy egész draahgnit* végig nem húzott maga után az egyik nagyobb utcán. De még mielőtt elkeseredtek volna, hogy az itteni nép nem igazán emberszerű, felfedezték a népség többi részét is: a helyiek bár nagyrészt a szürkésbőrűekböl állt, mégis nagyszámú embert lehetett látni; valószínűleg késöbb települtek ide vagy a kontinensről, vagy pedig a sziget egy másik részéből. De azért elvétve egy-két egyéb faj képviselőjét is meg lehetett találni: egy törp morcosan szállt fel a hajójára, néha egészen ismeretlen népeket is láttak: Irgunon szigete ezernyi rejtélyével máris lenyűgözte őket. A hosszú utazás dacára sem voltak fáradtak az Örökösök - na meg persze Geflódel - és kiváncsian szemlélték ezt a különös országot.
Hamarosan újabb dolgokat fedeztek fel: Habár mindenütt nyüzsgés volt, senki sem sietett; az eladók a vásárlókkal kellemesen elcsevegtek, s a sorban állók nem morgolódtak, sőt! Aktívan részt vettek a beszélgetésben. Mindenki vidám volt: az arcok ragyogtak, csakúgy, mint felettük az életet adó égitest. Egy másik érdekességnek a ruhák látszottak: mindenki jó minőségü szöttest viselt; nem volt ritka a selyem és a jobb kelme sem - öreg, foltos posztóruhát azonban senkin sem láttak. Az utazók érdeklődve nézték a népséget, szintúgy, ahogy a helyiek őket. Vendég, pontosabban nem irgunoni ugyanis az utóbbi időkben nemigen érkezett.
A sziget lakossága csak hallomásból tudta, hogy a kontinensen valami nem stimmel, de nem nagyon érdekelte őket, mint ahogy azt az utazók kicsit szomorúan tapasztalták, miután leszólítottak egy-egy embert, akiről gondolták, talán megtudhatnak valami fontosabbat. Megrőkönyödve tapasztalták, hogy a helyiek nem ismerik a háborút, söt szavuk sem igen volt rá; a legerősebb szavaik az acsarkodás, csetepaté, a vita, s a kellemtlenkedés volt. Természetesen, a sziget északi részében éltek olyan fajok, akik néha nagyobb károkat okoztak, de komolyabb háború sohasem zajlott - a helyiek legtöbbje fegyvert sem látott még, nemhogy használt volna.
Így tehát világossá vált, hogy a kontinensen folyó komoly háborúkat nem is érthették meg, s így nem is foglalkoztak vele. Qwâmbii egy kicsit irígykedett még erre a jólétre, de amint jobban belegondolt, rájött, hogy semmi pénzért nem cserélné el a jól megszokott öreg, nyűgös-bajos faluját az itteni életre. Nem tudta megmondani, hogy miért, de belül így érezte, s ezt így tartotta jónak.
A várost mindenesetre nagy érdeklődéssel tanulmányozta, falubeli lévén ez mindig újdonságot jelentett neki. Urenion házait kőből és fából építették, néhol a tetőt egy ismeretlen vöröses színü, kemény, kőszerü anyag fedte.
 - Ezt cserépnek hívják. - magyarázta a már sokat látott mágus a társainak, mikor azok ezután a tetőfedő anyag után érdeklődtek.
A házak nem voltak túlságosan magasak, de szinte kivétel nélkül két emeletböl álltak: a földszint kőböl volt, az emelet pedig nagyrészt fából. Egy helybéli kérdésükre elmondta, hogy ez azért van, mert a település eredetileg földszintes köházakból állt, aztán mikor valaki egy emeleteset épített, a többiek utánozni kezdték. Mivel követ csak a messzi hegyekböl lehet bányászni, így az emeleteket jobbára deszkákból húzták fel, időt és pénzt takarítva meg ezzel. Urenion városa nem volt csicsás: a falakon nem sorakoztak szobrok vagy dombormüvek, sem nagy és színes festmények, söt a házak is maximum két-három színben pompáztak, de az uralkodó szín a barna volt.
Annak viszont sok árnyalatát lehetett látni, lévén a környéken rengeteg különböző féle fa nőtt... A tetőzet egyszerü volt, szinte mindenütt A-alakú. Némi gyaloglás után rájöttek, hogy a város sugaras szerkezetü: a központban egy nagy tér állt: ennek közepén valami szobor vagy oltár díszelgett, körülötte vörösen kikövezve egy kis tér, ezt egy park övezte, majd a házak következtek. A "központból" három vagy négy nagy utca indult ki, a kis utcácskák ebböl ágaztak el, nagyrészt gyűrűket formálva a középpont - a park, szoborral - körül. Ez a már-már szabályosság szintén felkeltette az utazók érdeklödését, de kíváncsiságukat a helybéliek nem tudták kielégíteni.
Ugyanis a város már emberemlékezet óta létezett, a régi házak helyére újak épültek, az új emberek egyszerűen követték a már meglévö szerkesztésmódot, anélkül, hogy annak eredetéről valamit is tudtak volna.
    Miután a frissen érkezettek bejárták az egész kikötővárost, úgy döntöttek, hogy csak másnap folytatják útjukat a sziget belseje s a főváros felé. Elindultak hát egy fogadó felé, amit már korábban kinéztek maguknak, s hosszabb tanakodás után pihenőhelyüknek választottak. A nap már nagyon alacsonyan szelte az eget, vörös korongja már félig a hullámokba merült, s fénye, mint folyó vér a tenger felszínén vörösen ízzó aranyként terült el, gyönyörű kontrasztot adva a kék víznek. Az égen a felhők csúcsa még fehér volt, aljuk azonban már bíbor palásként siklott tova az égen... A látvány leírhatatlanul gyönyörű volt, s az utazók hosszú perceken át élvezték a naplementét.
Megdöbbenve tapasztalták, hogy senki sem járt már az utcákon. Az ajtók, ablakok be voltak csukva, s ha a fogadóhoz kicsit késöbb érnek oda, bizonyosan kívülrekednek. A fogadós - alacsony, kissé köpcös emberke, bőre nem volt ezüstös csak kicsit szürkéskékes, valószínüleg nem volt helyi, vagy késöbb vándoroltak ősei a szigetre - éppen zárni készült, amikor megérkeztek. De mondaniuk sem kellett, a fogadós széles mosollyal az arcán tárta ismét ki kapuit a fáradt utazók elött.
 - Köszönjük! - mondták egyszerre, és örültek, hogy - akár helybéli, akár nem - a fogadós éppolyan szívélyesen viselkedett, mint azok, akikkel eddig itt Urenionban találkoztak.
 - Nincs mit. - csevegett a fogadós - engem Jazuknak hívnak, s ha tegezhetlek titeket, akkor ti milyen nevet viseltek?
Jazuk érdekes embernek tűnt, már modorában is eltért a megszokottól. Az utazók sorban bemutatkoztak. A fogadós miközben betessékelte a vendégeket az elsö, és legnagyobb szobába, ami bárként működött, igen érdeklödött a tündék után, mert hogy ilyesfajta népet még nemigen látott. A két tünde válaszolt minden kérdésére, s ő cserébe vicces történeteket mesélt, s szintén válszolt a közben felvetett kérdésekre.
 - Ha Irtanionba akartok menni, fogadjatok fel egy idegenvezetőt, vagy induljatok el azon az úton, amely a Kék Kapun halad tova. Aztán az első elágazásnál forduljatok jobbra. A főváros még messze van, de nem kell aggódni, bármelyik földmüves szívesen útbaigazít...
Késöbb a szó átterelödött az idöjárásra, a természetre, s a fogadós büszkén méltatta Irgunon szépségeit. Közben kívül teljesen besötétedett, s a fogadós sűrű bocsánatkérések közepette menni készült. A vendégek is fáradtak voltak, így megmaradt pénzükből még kivetek egy szobát, és aludni tértek.
Az álom magávalragadó volt: Az azúrkék eget egy aranyszínben pompázó sárkány szelte át. Hátán egy nő lovagolt, kék köntöse lobogott a szélben, fekete hajtincsei között a szél énekelte örömteli dalát. Szeméből földöntúli fény áradt, s szépségénél talán csak a belőle áradó mágkus hatalom volt nagyobb. Nem mondott semmit csak mosolygott, majd az álomkép lassan szétfolyt.
Qwâmbii felébredt, és felült. Vele szemben az ágyon Horiq is ugyanezt tette, és mikor oldalra pillantottak, szemeik Bel kérdő, de vidáman csillogó szemeivel találkoztak. Egy szót sem szóltak, tudták, hogy mind a hárman ugyanazt a látomást élték meg.
 - Ametÿs hercegnö? - kérdezte az ifjú.
 - Lehet, nagyon is valószínű... - suttogta a mágus, aki nem akarta az édesen szendergő Geflódelt felébreszteni.
 - Aludjunk, még csak hajnali két óra van. - mondta Bël, aki hamar túltette magát a jelenségen, és miután a csillagok állásából megállapította a korai időpontot, az oldalára fordult, és nyomban elaludt.
Ezt tették hát társai is. Qwâmbii titokban remélte, hogy újra láthatja ezt a szépséget, aki mintha belső melegséget okozott volna az ifjú lelkében. Az álom azonban nem jött vissza, s az utazók zavartalanul aludtak egészen reggel körülbelül nyolcig, mikoris a fogadós halkan benyitott, és az álmos arcokon mosolyogva közölte, hogy ha mielőbb Irtanionba akarnak jutni, akkor jobb lesz, ha most azonnal  felcihelődnek: a megszokott fogatjárat - ami a híreket és különböző csomagokat szállít Urenion és a főváros között - két óra múlva indul, és a legközelebbi csak a jövő héten fogja követni.
Felkeltek hát, s miközben jól bereggeliztek a kikészített helyi finomságokból - azért Muri gaminpörököltjén nem tett túl -, elmesélték Geflódelnek az esti álmukat.
 - Én semmi ilyet nem álmodtam - mondta aztán a tünde, azzal a téma le volt zárva.
A váratlan alkalom mindannyiukat örömmel töltött el. Bár nem sok nehézséggel számoltak Irgunonban, mégis kellemes volt minden gond nélkül haladni a cél felé.
Mikor megpillantották a szekeret, a lélegzetük is elállt: egy csodaszép hatosfogat volt, s a barna színű szekér csodálatosan nagynak látszott, a hátuljában négy hatalmas láda volt, valószínűleg a csomagoknak fenntartva. Hiába fogtak elé gyönyörű paripákat, ezzel a gigantikus járművel még ezeknek is meggyűlhet a bajuk. Hacsak nem olyan erősek, mint embertársaik. A bakon két kocsis ült, az egyik a szürkék közül, a másik az rendes embernek tűnt messziről. A kocsi ajtaja nyitva volt még. Talán utasokra várt, ki tudja. Mikor az utazók odaértek az ember lepattant egy pillanat alatt, és szó nélkül segített a csomagokat felpakolni a tetőre. De akkor minek az a nagy láda a végébe? Több embre kényelmesen elférne benne, akkor miért nem oda pakolnak? - kérdezte magában Qwâmbii. Később már nem is foglalkoztatta a a dolog, csak leült a kényelmes székbe. Nem volt álmos, de az utazás fáradalmait még nem pihente teljesen ki. Hely volt bőven, elterpeszkedett a széken, és bámult kifelé a gyönyörűen megmunkált keretű ablakon.


A nő egy korsót tartott a kezében, és egyre közelebb ért a harcoshoz. Arcát nem láthatta, mert a szeméből áradó fény elvakította. De szinte már érezte, hogy gyönyörű. Látnia sem kellett ahhoz, hogy eldöntse, hogy egy ilyen nő mellett szívesen leélné egész életét. Tudta, hogy mit csinál. Ebben a különös álomban, agya járt. A nő kinyújtotta kezét és szinte Qwâmbii orra alá nyomta a korsót. A fiú orrát megcsapta a nedű különösen finom illata. Nyomban bele is kortyolt. Íze hasonlóan jó volt, mint illata. Mikor felnézett, a nő szemei már nem csillogtak, nem világítottak. Csak állt, és figyelte a harcos minden mozdulatát. Mosoly űlt ki édes ajkainak szélére, ami hamar átváltozott. Az önfeledt, vidám arc, hamar gondterhelté vált, és egy halk sikoly hagyta el torkát. Hangja gyönyörű volt, de egyben rémisztő. Qwâmbii nem sokat gondolkodhatott, érezte, hogy egy hideg penge fúródik a hátába, szépen lassan. Nem tudta hogy történhettett ez az egész. Hátranézett, és egy férfi arcát látta, amint utálatos, ellenséges arccal döfte beljebb és beljebb a harcos tüdejébe a tőrt. A világ elkezdett sötétedni. Még annyi ideje maradt, hogy visszaforduljon, és egyszer belenézzen a nő szemébe, mielőtt a túlvilág tavába kerül a lelke. De már nem állt elötte senki. A nő eltűnt. Egy keserves üvöltés közepedte a hatalmas harcos kiadta lelkét, és örökre eltűnt az élők sorából.
 - Qwâmbii! Qwâmbii! - ordította Horiq egy arasznyira a fiú fejétől.
A fiú hirtelen felnyitotta szemeit. Boldogan vette tudomásul, hogy csak egy álmot látott, semmi több nem történt. Megtörölte izzadt homlokát, majd kifújta magát. Boldog volt, hogy él, de koránt sem nyugodt. Nem hagyta el tudatát az a gondolta, hogy meghalt álmában. Nem értett a misztikus dolgokhoz, sem az álmok megfejtéséhez, de azt érezte, hogy ez nem jelenthet jót.
Többet aludt annál amit gondolt. A nap már az ég tetején járt, elképesztő meleget árasztva magából. Abba a kis fülkében az utazók csuron vizesek voltak az izzadságtól. Nem sok mindent tudtak csinálni, hiszen mindenük fenn volt a csomagtartón. Horiq és a két tünde beszélgettek, de Qwâmbii csak bámult kifelé az ablakon, próbálta megfejteni álmát. Nem sikerült neki.
Ráadásul a táj sem volt érdekes. Kopár síkságot láthattak, ha balra kitekintettek. Néhány fa néha fel-fel bukkant, de azok is csak a tündéket érdekelték, mert sok olyan volt köztük, amit soha nem láttak.
Egész napjuk így telt. Az már érdekes változás jelentett, amikor a szürke leszállt a bakról, és szótlanul beadott négy szelet kenyeret az utazókanak. A kenyérre valami furcsa pirosas krémet kentek. Túl sok íze nem volt, de jóllaktak vele. Az utazók délután is unatkoztak. Qwâmbii már-már vágyni kezdett a harcokra, amikbe az utóbbi időben volt bőven részük. Végülis a világot akarják megmenteni, és egy kocsiban döcögnek egy irgunoni országúton.
Amikor az ég alja vörösessé változott, a hintó megállt. A két ember leszállt, és a szürke bedobott még négy szelet kenyeret az ablakon. Most se szólt egy szót se. Ez a két ember annyira eltért a többitől. Hátramentek a kocsi hátuljába, kinyitották azt a hatalmas ládát, ami a kocsira volt szerelve, és bemásztak. Az utazók nem tudták miért történt ez, talán ott lehet nekik a saját hálójuk. Nem is törődtek velük, csak az érdekelte őket, hogy ott legyenek végre a fővárosba, Irtanionba. Qwâmbiin kívül mindenki álomra hajtotta a fejét, de az ifjú harcos nem merte, nehogy újra ugyanazt az álmot lássa, mint reggel. Bámult csask ki a sötét pusztába, és hallgatta barátai édes horkolását. Valahol a távolban egy tompa farkasüvöltést hallott. Remélte nem jönnek ide az állatok, bár nem félt tőlük. Mivel semmi érdekes dolog nem, történt elengedte magát, és aludni készült. Már majdnem elszenderedett, amikor furcsa dologra lett figyelmes. A kocsi mozogni kezdett, mintha valami hatralmas bestia kivülről rázta volna. A fiú nem mert kinézni az ablakon, hiszen nem tudta milyen szerzetek élnek itt ezen a szigeten. Gyerekkorában hallot történeteket trollokról, melyek távoli szigeteken élő, hatalmas lények. Eszük nincsen, irányíthatatlanok, és csak üvölteni és zúzni képesek. Bőrük szürkészöld, testük négy kom körüli lehet, fejük pedig aránytalanul kicsi, majdnem akkor mint egy emberé. Amikor éhesek, vagy ha valaki útjukba kerül, megölik.
Qwâmbii attól tartott, hogy egy ilyen szerzet támadt hintójukra. Nyilván a két kocsis tartott a támadástól, ezért vonult be olyan helyre, ahhol nem látják, és ahol biztonságban átaludhatják az éjszakát. Az meg hogy reggelre csak hullákat szállítanak majd, az már csak részletkérdés volt. A harcos szívesen kiszállt volnak, hogy megtanítsa a két gazembert, de hiába volt nagy harcos, egy - vagy több - ekkora lénnyel nem mert kikezdeni. Maradt csak a kabinban, és hallgatózott. Próbált csendben maradni. Társait nem keltette fel, amég nem volt biztos a dolgában. Kardját azért kihúzta, ült, és fülelt. A trollok nem támadtak.
Mikor elkezdett világosodni, a zaj, és a mozgás abbamaradt. Az éjszaka nem volt meleg, de Qwâmbii izgalmában jobban megizzadt, mint napközben. Társai még mindig nyugodtan aludtak, szinte mozdulatlanul. Lassan hajnalodott, a sötétséget szétoszlatták a Nap sugarai.
A hátsó ajtók nyikorogni kezdtek, és a két ember kilépett a ládából. Felültek a bakra, és a kocsi vígan indult újra útnak a verőfényes napsütésben, mintha mi se történt volna az éjszaka folyamán.
A többi utazó is lassan ébredezni kezdett, mikor a nap első reményhozó sugarai rásütöttek nyugodtan szendergő arcukra. Qwâmbii már kezdett megnyugodni, de még mindig bosszantotta, hogy nem tudta, hogy mi történt körülötte az éjszaka folyamán. Alig várta, hogy Horiq szemei megmozduljanak, felébredjen ébernek tűnő álmából, és el tudja neki mesélni, mit tapasztalt. A mágus nem is váratta sokáig. Néhány pillanattal később a tündék is felébredtek. Egy jó reggeltel üdvözölték egymás, majd Horiq és Bël szinte ösztönösen Qwâmbiira szegezte tekintetét, mintha tudták volna, hogy a fiú beszélni akar. Geflódël is követte társait, ő is érdeklődő szemmel nézte az ifjút.
 - Miért néztek így rám? - kérdezte bamba fejjel a harcos.
 - Nem akarsz nekünk mondani valamit? - kérdezett vissza a mágus.
 - De, akartam, de ezt ti honnan tudjátok?
 - Qwâmbii, meg kéne végre tanulnod, hogy mi hárman Örökösök vagyunk. Tudjuk, hogy mit akar, és mit gondol a másik.
 - Akkor én miért nem tudom, hogy te most éppen mire gondolsz?
 - Egyszerű. Te csak egy ember vagy. Bël egy tünde, én pedig mágus vagyok. Még nem vagyunk teljesek, hiányzik egy tagunk, akkor ezeket a dolgokat te is meg fogod tapasztalni. És igaz, a három lábú szék sokkal biztosabban áll, de nekünk mégis kell a negyedik láb. Akkor lesz igazán értelme annak, hogy együtt vagyunk. Akkor már azt is tudni fogom, hogy mit akarsz mondani a nélkül, hogy megszólalnál. Szóval ki vele! Miről van szó?
Qwâmbii ezen a dolgon már meg se lepődött. Ha Horiq azt mondta volna, hogy lelkeik majd egy testben tudnak majd egyesülni, az se lett volna meglepő számára.
 - Az éjszaka trollok támadtak a kocsira. - nyögte ki végül.
 - Az nem lehet. - ellenkezett Horiq.
 - Miért? - kérdezte Bël.
A mágus sóhajtott egyet.
 - Nézz ki az ablakon! Mit látsz?
 - Semmit. - válaszolt a tünde.
 - Pontosan. Semmit nem látsz. Ez itt egy síkság. Mégpedig a legkopárabb az összes közül, amit láttam. A trollok a hagyekben élnek, és nem jönnének le onnan soha. Nem tudni miért, de annyira ragaszkodank a hegyekhez, mint a tündék erdeikhez, a törpök barlangjaihoz, Qwâmbii Handoriohoz. Valami más lehetett, ki tudja milyen bestiák járják ezt a vidéket az éjszaka leple alatt. Lehet, hogy sokkal veszélyesebbek, mint a trollok. Annyi furcsa dolgot tapasztaltunk eddig, hogy bármi megtörténhet.
 - Valami biztsan volt kint - csatlakozott Geflódël - és nem is meglepetésszerűen támadhattak, hiszen a két kocsis azonnal behúzódott abba a nagy ládába.
 - És Urenionban is eltűnt mindenki az utcáról, - emlékezett vissza Horiq - amikor leszállt a nap. Lehet, hogy ezek a lények minden éjszaka támadnak, és ezért vonulnak biztonságba az emberek.
 - Akkor szerintem ideje lenne elbeszélgetni ezekkel az emberekkel, vagy nemtudom mikkel, akik ezt a kocsit vezetik. - javasolta Qwâmbii.
 - Pedig már azt hittem végre eltelik néhány napunk zavartalanul. - sóhajtott Bël.
 - Persze, vergődjünk itt a kocsiban, hasztalan. Harcra barátaim, harcra! - kiálltott Qwâmbii örömtől sugárzó arccal.
Egyszerre rántottak kardot mindannyian, és ugrottak ki a kocsiból. A hajtóknak fel sem tűnt, nem is álltak meg.
 - Állj! Állítsátok meg a kocsit! - üvöltött Horiq teli torokból.
A kocsisok nem hallották meg, csak hajtottak tovább. Az utazóknak igazán futni kellett, hogy tarthassák a tempót. Szerencséjükre mikor már kezdtek fáradni a fogat megállt. Dél volt, és eljött az ebédosztás ideje. De mikor az ember leszállt nagyon meglepődött a látványon. Négy kifáradt, izzadt, és dühös embert látott maga előtt, akik kezükben fegyvert tartottak. Akkora kardot, mint a Qwâmbiié ez az egyszerű irgunoni soha nem látott.
 - Most ti mit akartok tőlem? - kérdezte az ember ijedten. Hangja barátságos, de nagyon rémült volt.
 - Mostmár csak egy kicsit el szeretnénk veletek beszélgetni, de egy fél órája azt szeretnénk, hogy állítsátok meg a kocsit. - válaszolt kevésbé ingerült hangon a mágus.


Qwâmbii örömmel csapott a lovak közé. Azok azonnal meg is indultak, és az eddiginél sokkal nagyobb tempóban haladtak.
 - Látod, így kell ezt csinálni. - magyarázta a mellette ülő Geflódëlnek a harcos, aztán büszkñen kihúzta magát. - Igaz lovaskocsit még soha nem vezettem, csak ökörfogatot, de tetszik.
 - Csak aztán bírják a lovak. - kételkedett a tünde.
 - Miért ne bírnák, erősek ezek, látom rajtuk.
 - Te vagy a hajtó, nem szólok bele.
 - Helyes. - mosolygott.
Közben a kabinban heves beszélgetés folyt a két kocsis és Horiq között. Az irgunoniak tagadták, hogy valami lények elől másztak volna be a ládába.
 - Akkor miért bújtatok be?
 - Ezt nem mondhatjuk meg senkinek, aki nem itteni. - válaszolt a szürke, akit Ydyrnek hívtak. - Államtitok, Tyssador király lefejezteti, aki erről valaha beszél. Ezt el kell fogadnotok, ha velünk akartok tartani Irtanionba.
 - Tyssador? Ki az a Tyssador? - kérdezte a mágus.
 - Ő a mindeható urunk és királyunk. Akarata törvény számunkra. - Válaszolta Myyoren, az ember.
 - És Ametÿs? Nem ő az úrnőtök? - kérdezett újra Horiq, akit már egyáltalán nem érdekelrték a fenyegető lények.
 - Ametÿs hercegnő a múlt héten meghalt.
 - Hogyhogy meghalt? - kérdezte egyszerre Horiq, és Bël.
Egy hatalmas darab szakatd ki szívükből. Myyoren hangja keserűen markolta meg lelküket. Nem voltak képesek másra gondolni, minthogy küldetésüknek vége, elvesztették az Örököst. Agyuk megbénult, gondolkodni nem voltak képesek. Időbe telt, míg Horiq észhez tért. Eszébe jutott, hogy egy Örökös halálakor a medál átszáll másra, és így másé lesz, akire ugyanúgy átszáll a hatalma. Aztán, mikor lecsillapodott bennük ez az érzés, hamar feülkerekedett rajta egy másik, egy sokkal erősebb. Érezték mind a ketten, hogy a negyedik örökös él, és itt van a szigeten. Ametÿst soha nem látták, de nagyon a szívükhez nőtt, hiszen már a csapat tagjának hitték látatlanba. Nem volt sok idejük ezen elmélkedni, sajnálták a hercegnőt, de örültek, hogy az Örökség nem veszett el, és nem kell századokat várni arra, hogy valaki, aki hozzá méltó megtalálja.
 - Nem természetes halál érte. - folytatta a kocsis - Különös emberek támadták meg őket, mikor dédunokájával a fergenoni tengerpartra mentek. A hintó teljes legénységét lemészárolták, kincseket remélve.
A már valamennyire nyugodt szívük most még jobban összeszorult. Lehet mégis csak Ametÿs volt az örökös, és a támadás után a rablók kezébe került a medál. Beláthatatlan következményei lehetnek, ha az Örökség gonosz kezekbe kerül. Egy rossz szándékú embert lehetetlen lesz meggyőzni arról, hogy velük kell tartani a világot megmenteni. Úgy érezték küldetésük elveszett, hasztalanná váltak. Az a cél, amiért mindannyian együtt küzdöttek, amiért életüket áldozták volna, most eldőlni látszott. A remény egy darabja most apró csecsebecseként lóg valami akasztanivaló gazember nyakában.
 - Mondd csak kedves barátom, - mondta elkeseredetten Horiq - hány éves volt Ametÿs?
 - Én azt pontosan nem tudom, de a nép azt mondja, hogy már megérte az egy évszázadot. Életemben egyszer láttam, két éve, akkor is messziről, de azt tisztán észre lehhetett venni, hogy még fiatal volt. Alig húsz éves. De olyat is mondanak róla, hogy a boszorkányság tudományát, és azért élt olyan sokáig. Ki tudja, a lényeg, hogy meghalt.
 - És te ennek örülsz? - kérdezte csodálkozva Bël, akitől tünde léttére nagyon távol állt az, hogy valaki örül más halálának.
 - Én nem mondtam. Teljesen közömbös. Ametÿs soha nem csinált semmit. Irgunonon nő nem irányíthatott soha, helyette a nemesek hozták a törvényeket. Nem kavart nagy port életében, és halála sem izgat senkit jobban, mint az enyém. Sorra születtek nemzedékek, és haltak meg de még Ametÿs élt, addig más család nem kerülhetett trónra. Most végre újra királyunk van, aki igaz, hogy szigorú, de bölcs.
 - A mostani királynak van valami köze a hercegnőhöz? - faggatta tovább a kocsisokat Horiq
 - Semmi. Mivel Ametÿsnek csak egy leszármazottja, Amforel élte túl a Synder-i vészt, és ő is most halt meg vele, új családból választottak királyt.
 - Köszönöm a segítséget.
Horiq elszomorodott arccal vette tudomásul a hallottakat. Kinyitotta a kocsi ajtaját, és ugrásra készült. Elrugaszkodott, és egy hatalmas mozdulattal fent termett a bakon Qwâmbii mellett. Elmesélte neki a történteket, amit a fiú és Geflódël szomorú képpel hallgattak. Qwâmbiinak még rosszabbul is esett, hiszen ő érezte, hogy a hercegnőt látja álmában, és most, hogy nem él, nem találkozhatnak.
 - Biztos, hogy gonosz kezekbe került a medál? - kérdezte a beszámoló végén Qwâmbii.
 - Valószínű. - válaszolt röviden a mágus.
 - De ezt Vrégo miért nem akadályozta meg?
 - Hogyan akadályozta volna meg, Nem Vrégo védi az Örököst. Pont fordítva, az Örökösnek kell megvédenie az Örökségét, ezért kapod ezt a különleges erőt. Ametÿsnek ez nem sikerült, legyőzték, így másé lett.
 - Azt mondtad, mikor elindultunk, hogy ha valaki másnak akasztjuk a nyakába, akkor az meghal. Akkor hogy nem ölte meg a rablót?
 - Ez igaz amit mondasz. De emlékezz mit mondtam az enyémről. És is apámtól kaptam, és így én lettem az új örökös. Mivel apám meghalt, így nem ölt meg engem a hatalma. Ha a rabló megölte Ametÿst, akkor átszállt rá az Örökség. Érted?
 - Igem azt hiszem. - válaszolt elkeseredetten Qwâmbii.


Irtanion hatalmas, fémkapuja megnyílt az utazók előtt, és szabad utat kaptak a fővárosba. Ilyen jó fogadtatásban útjuk során még nem részesedtek, igaz, most a népet nem is foglalkoztatta, hogy fővárosukba egy hintó hajtott be. Amint átléptek a kapun, lenyűgöző látvány fogadta őket. Kívülről már látták a város méreteit, hogy mekkora épületek emelkednek ki a hozzájuk képest alacsony városfal mögül. De itt bent teljesen másképpen hatott. A házak tetejét nem lehetett látni alulról, a gigantikus épületek mellett az ember parányinak és jelentéktelennek érezte magát. Első benyomásuk mindenképpen ez volt. Mikor felocsúdtak ebből a félig kábult állapotból, elkezdték jobban szemügyre venni a várost. Az épületeket gyönyörűen díszítették, aranyozott mintákkal, szegélyekkel a sarkokon. A falak nem egyenesen álltak, hanem egy kicsit homorúak voltak. Egy egyszerű handorioi ember számára ez elképzelhetetlennek tűnt, és Qwâmbii se hitt volna el, ha nem a saját szemeivel látja. Az utcákon kevés ember mászkált, azok is sietve közlekedtek. A házak sora már-már a végtelenségig húzódott, mikor végre kiértek egy hatalmas térre, amelynek a túloldalán a királyi palota tündöklött. A kastélynak már méretei önmagukban is elképesztően hatalmasak voltak. Tornyai háromszor magasabbra nyúltak, mint az összes többi épület a városban. A díszítése mindnél kiválóbb volt, Itt már nem csak szegélyeket, hanem a falakat is arannyal vonták be az építészek ki tudja hány ezer évvel ezelőtt, mikor az első emberek a szigetre jöttek. A palota kapuján kifért volna száz ember egymás hátán. A zárat is tíz kom körüli magasságba rakták. De akkor hogy nyitják ki ezeket a hatalmas ajtókat? Ez a kérdés egy pillanatra foglalkoztatta az utazókat, majd agyuk megállt, és ámultak tovább. A falakon hatalmas ablakokon át szűrődött a fény az épületbe. Kivülről nem látszódott jól, de az üvegeket színesre festették, mintákkal díszítették.
Mikor eléggé kicsodálkozták magukat, a kocsisok kezdtek türelmetlenek lenni. Gyorsan el is köszöntek az utazóktól, és elmentek dolgukat intézni. Az utcák egyik pillanatról a másikra kihalttá váltak. Közeledett az este. A nap már csak néhány sugárban ragyogott be a hatalmas épületek között. Kezdtek félni. Utazásuk alatt minden éjszaka támadtak azok a fura lények. A kocsiba soha nem törtek be, de nem mertek ki se nézni, se őrt állítani, nehogy a bestiák - ahogy Qwâmbii elnevezte őket - észrevegyék, és megtámadják. Örültek, amikor meglátták a város, és vége lett ennek a rettegésnek, de most újra rájuk tört az üres utcák láttán. Az éjszakák ezen a szigeten vérfagyasztóan félelmetesek voltak.
Most így a közös magányukban, igazán nem tudták, hogy merre menjenek, hiszen itt még tényleg soha nem járt egyikőjük sem. Az utcán nem mertek aludni, de elindulni sem akrtak, hogy keressenek egy fogadót, mert akkor könnyen eltévedhettek volna ebben a hatalmas városban. Csak álltak a főtéren, és hallgatták a csendet.
 - Arra van egy fogadó. - mondta unott fapofával Geflódël.
 - Honnan tudod? - kérdezte Qwâmbii.
 - Tudom. - felelte a tünde.
Meg is indultak abba az irányba, és nem sok időn belül találtak egy kis helységet, ahonnan halvány fények szűrődtek ki. Csak néhány gyertya pislákolt odabenn. Az ajtók és ablakok csukva voltak, és belül senkit nem láttak. Már majdnem visszafordultak, mikor Horiq észrevett egy kis táblát az ajtón. A gyenge fényben nehezen, de el tudta olvasni a kissé furcsán írt betűket.
 - Üdvöz légy idegen, ki az éjszaka közepén érkeztél. Fáradj be, és pihenj meg, a fényben  találkozunk. - olvasta a mágus.
 - Milyen művelt nép. Szépen fogalmaznak. - mondta Bël.
 - Igen, és milyen furcsák. - tette hozzá Qwâmbii.
Nem volt mit tenni, az utazók bementek a fogadóba, ami teljesen más képben mutatkozott meg, mint ahogy azt kintről elképzelték. Igaz a városon látszódott a pompa, de így belül azért mégis más volt. Ez túllépett a külsőségeken, és megmutatta a sziget igazi gazdagságát. A bútorokat gyönyörűen megmunkálták, a falakra színes képeket festettek a mindennapi életről. A mennyezetről arany csillárok lógtak le, melyek tele voltak  gyertyákkal, de most egy se világított közülük, pedig hatalmas fényárba tudnák borítani a szobát. Az ablakok kerete innen nézve mesterien faragottnak tűnt, mikor meg kinn álltak, egyszerűnek, simának látszott. Ahogy beléptek balra egy ajtót találtak. Bele volt faragva egy rövi szó. Szobák. Az utazók nem késlekedtek sokat hamar bementek, és egy hosszú folyosón találták magatokat. Mindkét oldalán ajtók nyíltak. Próbálkoztak azzal, hogy kinyitják az ajtókat, és bejussanak a szobákba, de szinte mind zárva volt. Már csak néhány ajtó maradt hátra, mikor végre sikerült egyet kinyitni.
A szoba mindenben különbözött az épület többi részétől. Nem hogy elegánsnak, de még otthonosnak se lehetett nevezni. Az ágyak bevetetlenek, a bútorok több helyen töröttek voltak. A falakon hatalmas karmolásokat lehetett látni. Mikor jobban szemügyre vették ezeket a nyomokat, Horiq kijelentette, hogy a bestiák műve lehetett.
 - Mit keresnének azok itt? - kérdezte Geflódël.
 - Bármit. Nem láttam még egy ilyet se. - magyarázta Horiq. - És mivel nem tudunk semmit róluk, így jobb tartani mindentől. Gyerünk, reteszeljük be az ajtót, nehogy álmunkban lepjenek meg. Én meg akarom érni a reggelt.
    Úgy is tettek, de előbb kidobálták az ágyneműt az ablakon, mert olyan förtelmes bűzt árasztott magából, mint Handorio összes házának a szemétdombja együttvéve. Ezután nyugodtan feküdtek bele abba a bevetetlen ágyba, melyeken több helyen ki volt szakadva a szalmazsák. De ez ebben a kései órában már nem zavart senkit. Hamar elaludtak mindannyian, nem is gondolva semmire.


Reggel hatalmas ricsajra keltek fel, mely az ablakon keresztül szűrődött be az utcáról. Két egyenruhás ember vitatkozott egy kisebb termetű emberrel. Hatalmas tömeg gyűlt köréjük, és mindenki mondta a magáét. Mikor az utazók végignézték az arcokat, észrevették, hogy a kis ember mögött ott vannak a kidobott ágyneműk.
 - Kérem uraim, - mondta a kis ember - a fogadóm több mint ötven éve működik zavartalanul, soha nem volt semmi gondom nem volt. Nem én dobtam ki ezeket a rongyokat, nem vihetnek el!
    Horiqnak most furdalt a lelkiismerete, kellemetlen helyzetbe hozott egy itt élőt tudatlansága miatt. Mostmár mindannyian észrevették, hogy az irgunoniak nagyon vigyáznak a rendre. Legalább is az utcákon, hiszen szobájuk a disznóólhoz inkább hasonlított, mint egy rendezett helységhez.
 - Én voltam! - kiáltott ki az ablakon Horiq - Ez az ember nem tehet róla.
    A két egyenruhás férfi - kiknek bőre teljesen emberi volt - most az ablakfelé fordult. Észrevette a négy utazót.
 - Gyerünk, kifelé a fogadóból! Mozgás, mindenki! - harsogta az egyik.
    Összeszedték batyuikat, majd megindultak kikfelé. Az ajtóban már ott állt a két egyenruhás férfi, kik nyomban nyakon ragadták a mágust, amint kiért az utcára. Egy gyors mozdulattal egy kis tőrt - amit Handorioban még bicskának se biztos, hogy neveznének - szorított Horiq torkához. A többiek nem mozdultak, várták, hogy mi fog történni. A nép szétoszlott, nyilván a békés irgunoniaknak ez már nagyon durva jelenetnek számított.
 - A törvény és Tyssador király nevében letartóztatlak szemetelésért! - jelentette ki büszkén az egyenruhás férfi.
    A tündéknek ez egy kicsit sok volt. Igaz ők is nagyon kényesek erdejük tisztaságára, de soha nem fognának fegyvert senkire e miatt. Nem tűrhették, hogy társukat így megalázza valaki, főleg úgy, hogy nem tudtak arról, hogy itt tilos szemetelni. Egyszerre rántották ki íjukat. Egy láthatatlan mozdulattal már benne is volt a vessző. Egyenesen a két egyenruhás homlokának irányítva. Qwâmbii nem akart beleszólni a dologba, de mikor látta, hogy a két tünde fegyvert ránt, ő is kihúzta kardját, nehogy kimaradjon valami jó kis csetepatából.
 - Ha nem akarjátok, hogy fejeteket átvigyék nyilaink, akkor engedjétek el a barátunkat. Nem tudta, hogy itt ez bűn. - mondta a megszokottnál kicsit hangosabban és ingerültebben Bël.
 - A törvények nem tudása nem mentesít senkit. Mindenkinek be kell tartani a szabályokat, melyeket urunk megszab. - válaszolt a magasabbik egyenruhás, és még mindig szorította a tőrt Horiqhoz.
 - Nem ismerem királyotokat, de már nagyon kezd elegem lenni belőle. Itt minden úgy van ahogy ő azt elképzelte? - szólt közbe Qwâmbii.
 - Ezennel titeket is letartóztatlak a törvény és Tyssador király nevéban, fegyvertartásért, és felségkáromlásért. Adjátok ide fegyvereiteket! - utasította őket a kisebbik ember.
    A tündék nem mozdultak. Egyre jobban rászánták magukat, hogy lőni fognak. Ha nem is halálos lövést, de mindenképpen úgy, hogy a királyi testőrség - aminek ez a két ember is tagja volt - egy életre megtanulja, hogy velük nem lehet játszadozni. Feszült csend uralkodott az utcán. A tündék még mindig nem mertek lőni. Látva Horiq arcán a nyugalmat, nem érezték szükségesnek a gyilkolást, de leengedni se akarták, nehogy az ellenfél azt hihesse, hogy feladták. Így ebben az egyre idegesítőbb helyzetben, mint valami angyal, ki a bajbajutottak segítségére siet a sokadik emeletről kiugrott egy alak, de a helyett, hogy leesett volna, lassan lebegve közeledett a földhöz. Arcát köpenye eltakarta. Amint leért a földre egy hasonló kis fadarabot vett kezébe, mint amilyen Qwâmbii íja volt. Ahogy megmarkolta, a mágikus eszköz szétnyílt, és egy botot formált. Két könnyed mozdulattal hátba vágta a testőröket, kik akkora már Horiqot régen elengedték.
    Az  ismeretlen miután eltette fegyverét, a tündék felé fordult, kik nem tartottak tőle miután látták, hogy eszköze népük műve. Tudták, hogy olyat csak ők csinálhatnak, és idegen kezébe csak akkor kerülhet, ha ők azt akarják.
 - Gyertek utánam! - mondta az idegen valami különösen hideg, sziszegő hangon - Gyorsan!
    Az utazók nem tudták megmagyarázni, hogy miért, de megbíztak benne. Futásnak eredt, a vándorok pedig követték át az egész városon. Nem tudták merre járnak, csak szaladtak a fehérköpenyes valaki után. Egy idő után, amikor Qwâmbii már kezdett fáradni a város képe kezdett változni. Az eddigi hatalmas épületek most eltűntek, és egyszerűbb, alacsonyabb házak tűntek fel az utca két oldalán. Az emberek itt ugyanolyan nyugodtan sétálgattak, beszélgettek, mint a kikötőben, az első nap. Néhányan meg is bámulták a futókat, de utána egy fejcsóválás után folytatták mindennapos tevékenységüket.
    Az idegen megállt egy ház előtt. Kinyitotta az ajtót, és bement. Az utazók ide is követték. Egy lépcső tárult eléjük, mikor beléptek a kapun, arra kellett menniük. Az ismeretlen egészen a padlásig vezette őket, amit egy ajtó választott el a lépcsőháztól. Ez volt futásuk célja. A kis helység otthonosan, de sokkal szegénysebben volt berendezve, mint azok a szobák, vagy termek, amelyekben eddig tartózkodtak a szigeten - eltekintve persze a fogadótól. Inkább hasonlított egy handorioi házhoz. Bútor nem sok volt benn, csak egy ágy a sarokban, melyen akár három ember is kényelmesen aludhatott. Mellette egy polcon könyvek és tekercsek sorakoztak átlátható rendezetlenségben. A szoba túloldalában egy kis kályhát lehetett látni, melyben halkan pislákolt a tűz. Jobbján egy egyszerű, faragatlan asztal négy székkel. A falakról néhány helyen már lehullott a vakolat, de nagyrészük különböző térképekkel voltak eltaka    rva, főleg Irgunon tájairól, de volt közte Handorioról is egy-kettő.
    Az utazók miután jól szemügyre vették a szobát az idegen felé fordultak.
 - Ki vagy te? - kérdezte Horiq.
Az ember kigombolta köpenyét, az lehullott róla, és végre láthatták az arcát.
 - Sylya. - mondta a nő mostmár sokkal szebb, csengő hangon, és behajtotta az ajtót.
    Felemelte a fejét, és az utazókat azon nyomban melegség töltötte el, amint belenéztek halványkék, gyönyörű és őszinte szemeibe, melyekbe belelógott egy-egy tincs hosszú éjfekete hajából. Arca kedves volt, mintha éppen a gyermekét fogadná hosszú idő után. Csodálatos ajkain mosoly csillant meg, ezzel újra reményt öltve az utazók szívébe. Sylya alakján látszott, hogy nem úri családból származott, hiszen minden porcikáján megmutatkozott az erő, amely egy pettyhüdt testű nemesben nincs meg. Karjain és combjain még így ruhán keresztül látszott, hogy izmosak. Ennek ellenére tökéletes nő volt. Bőrének színe sötétebb, olyasmi mint a Qwâmbiié. Egyszerűen öltözködött, egy testhez simuló, zöldes felső, és egy feketés valamivel bővebb nadrág volt rajta. Csuklóját nem értékes ékszerek, hanem csak egyszerű bőrszíjak díszítették.
Qwâmbiinak talán ezek az egyszerű dolgok tetszettek a legjobban. Sok szép nőt látott már életében, de mind közül talán ez volt a legszebb. Még talán Endariëlt is felülmúlta. Legalább is az ő szemében.
 - Miért mentettél meg minket? - kérdezte a mágus.
 - Mert tudom, hogy kik vagytok, és azt is, hogy mit, vagyis kit kerestek itt a szigeten. - válaszolta a nő.
 - Honnan? - csodálkoztak mindannyian.
 - A lényeg, hogy tudom. Nem jó nektek, ha kimászkáltok az utcára. Maradjatok itt nálam. Itt biztonságban vagytok.
 - De nekünk most azonnal meg kell találnunk valakit. És az a valaki nem fog idejönni elénk. - magyarázta Horiq.
 - Tudom. Ti most a negyedik Örököst keresitek. És azt hittétek, hogy az Ametÿs hercegnő. Igaz?
 - Így van. Ijesztő, hogy ennyit tudsz. És Ametÿs volt a negyedik Örökös?
 - Még mindig ő az.
 - Hogy? - kiáltottak fel mindannyian egyszerre.
 - Horiq, Bël Ioreth, Qwâmbii, Geflódël! Megtaláltátok akit kerestek. Én vagyok Ametÿs. - mondta a nő.
    Az utazók nem hittek a fülüknek, és ezt a nő is látta rajtuk, így hát máshogy kellett megyőzni őket. Lábához nyúlt, és egy könnyed mozdulattal lehúzta a csizmáját. A lábára is egy bőrszíj volt kötve. Most ezt kioldozta, és Horiq kezébe adta. A madzag kölönösen nehéznek tűnt. A bőr valami hideget árasztott magából. Horiq kezén elkezdett folyni a víz. Ekkor a mágus magasra emelte a szíjat, és mindannyian láthatták, hogy ott lógott a végén a medál! A víz medálja. Így már el kellett hinniük, amit az előbb a nő mondott. Ő tényleg Ametÿs! Négy hónap telt el, mióta Horiq és Qwâmbii találkoztak, ez alatt a négy hónap alatt nagyon sok minden történt velük. Találkoztak a tündékkel, megtalálták a harmadik Örököst, megvívták a csatát a zombik és az útonállók ellen. majd a Tardunba jutás után hajóra szálltak, ekkor már Geflódëllel. Ott meg kellett küzdeni a túlélésért, hogy idjöjjenek a szigetre, ahol az első dolog amit közölnek velük az, hogy akit Örökösnek hittek már nem él. De most mégis itt van. És ezen a napon történelmet írtak. Itt ebben a kis odúban az Örökösök egyesültek, hogy ezen túl egymásért és közös céljukért harcoljanak. Vrégo akarata teljesült. A Szent Szövetség létrejött!
    Az Örökösök megfogták egymás kezét, körbelálltak. Lesütött szemmel, csöndben álltak ott egy jó darabig. Geflódël csöndben nézte őket egy ideig, de mikor látta, hogy ezek egy jó ideig nem fognak megmozdulni, leült egy kis zsámolyra, és nézte a kandalló tüzét.
    Egy kis idő után befejezték a meditálást, és felnéztek. Ametÿs kinyitotta a szemét, ami mostmár nem kékesen, hanem egy furcsa lilás színben csillogott. Szebb volt, mint valaha.
 - Gyönyörűek a szemeid! - rebegte Qwâmbii.
    Ametÿs elmosolyodott, megsimította a harcos sokat tűrt, most egy kicsit borostás, de fiatal arcát.
 - Köszönöm. - mondta végül.
    Leültek az asztalhoz, ahol a hercegnő felszolgálta az ételt. Egyszerű, de nagyon ízletes ennivalót kaptak. Egy kis húsból, meg valami érdekes növényből készült, amit még egyikük sem látott, úgyhogy valószínűleg máshol nem termett, csak itt Irgunonon. Miután jóllaktak Horiq úgy érezte, hogy tisztázni kellene még néhány dolgot.
 - Mondd Ametÿs, miért vagy te most itt, és miért nem a palotádban? - kérdezte.
 - Hallottátok azt a hírt, miszerint én meghaltam, ugye? - kezdte. A választ meg se várta - Az igaz, hogy megtámadtak. Mindenkit megültek a hintón rajtam kívül. Nekem sikerült elmenekülnöm. Valami különös erő lett úrrá rajtam, ami azt mondta, hogy nekem küldetésem lesz az életben. Öt hete volt, akkor egyesültetek, hárman, igaz?
 - Igen. - hangzott a rövid válasz.
 - A támadók - folytatta - Tyssador bérencei voltak. Ő egy nemes volt abban az időben, mikor a palotában éltem. Fiatal korában belém szeretett, de én elutasítottam, mert soha nem bánt velem rendesen. Csak egy eszköznek használt volna. A legtöbb férfi ezt csinálja.
 - De nem mind! - szólt közbe Qwâmbii és a két tünde egyszerre.
 - Tudom, tudom, nem rátok gondoltam. Tudom, hogy a tündék a legjobb szeretők, és akit kiválasztanak, azzal leélik végtelen hossú életüket békességben, szeretetben. Qwâmbii te bár ember vagy, de látszik rajtad, hogy rendes, a szemed mindet elárul. - kacsintott egyet a fiúnak, majd folytatta - Biztos boldog lesz az, akit valaha feleségül veszel. De most nem ez a lényeg. Szóval, mivel visszautasítottam, meggyűlölt, de nem távolíthattam el az udvarból, mert a királyok mindig megbíztak benne. Aztán később - mint sokmindenkiben - benne is felülkerekedett a hatalomvágy. Mivel a medálom miatt hosszabb életet kaptam, így végig ott lehettem utódaim nyomáb an, segíthettem nekik az ország vezetésében. Fiaim, lányaim, unokáim már mind meghaltak, de én még élek, és ugyanolyan fiatalnak látszok, mint húsz éves koromban. Boszorkánynak tartottak, és az urak elkezdtek ellenem áskálódni. Tyssador viszont egyre csak öregedett, és most, unokám halálakor, mikor dédunokám, Amforys került volna trónra, meg akart gyilkolni. Éppen a tengerparta készültünk, csak egy kicsit fürdeni ebben a nyári melegben, de útközben megtámadtak. Amforyst megölték, én elmenekültem, de a gyilkosok ezt nem merték elmondani Tyssadornak, akit a nemesek megválasztottak királynak. Azóta ő kormányozza az országot, igaz nem rosszul, csak szigorúan. Ti már régen halottak lennétek csak azért, mert szemeteltetek. Én próbálom így álruhában védeni az embereket az igazságtalan törvény elől, és hol sikerül, hol nem. Az emberek a Fehér Köpenyesként ismernek. A fejemre vérdíjat tűztek ki. Máshogy nem mehetek ki az utcára, csak álruhában, különben megismernek, azt pedig nem szabad.
 - Miért? Miért nem térsz vissza a trónra? - kérdezte Qwâmbii.
 - Mert nem tehetem. Tyssador megöletne, ha betenném a lábamat a palotába.
 - Hogy ölheti meg a királynőt? A nép nem védene meg? A nép erejénél nincs nagyobb fegyver. - mondta megint a fiú.
 - Csakhogy van egy kis gond. Egy szélhámos mágustanonc egy varázslattal megidézte a testemet, és beleköltözött. El akarta hitetni a királlyal, hogy visszatértem, de nem hitte el, mert tudta, hogy nem királyi sarj, tudta, hogy nem én vagyok. Felköttette az idézet testet, aztán megkereste a mágust, és négybe vágatta. Hogy elhigye szükségem lenne a Királyok Gyűrűjére.
 - És az hol van? - érdeklődött Bël.
 - Amforyssal együtt eltemették az Északi temetőben. Tyssadornak nem kellett a gyűrű, mert szerinte mostantól eljött az új dinasztia ideje, akinek már nem kellenek ilyen ősi fémdarabok. Pedig ha tudná, hogy mennyit ér az a fémdarab, akkor már csak azért is a kezén hordaná.
 - És miért nem mentél még érte a temetőbe? - kérdezte Horiq.
 - Mert az a sziget másik végébe van. Az már nem tartozik a király felségterületéhez, és a határt a Királyi Testőrség emberei védik. Ők meg biztosan felismernének, és végem van. Sajnos, vagy éppen szerencsére nagyon jól őrzik, nem lehet észrevétlenül átjutni.
 - Akkor mi elmegyünk oda, és visszahozzuk a gyűrűt. - jelentették ki a tündék egyszerre.
    Annyira elbeszélgették az időt, hogy kezdett sötétedni. Az utcán a zsivaj elhallgatott, és eltűntek az emberek. Qwâmbii az erkélyről bámulta a nyüzsgő életet. Most megfigyelte, hogy mikor a nap eléri a messzi hegyeket, harangok szólalnak meg a város területén. Erre a nyugodt, békés nép szinte fejvesztve menekül minden irányba. Biztosan a bestiák elől menekülnek a házaikba. Jobbnak látta, ha bemegy, és lefekszik aludni, ahogyan a többiek tették. Mikor újra benyitott a szobába, társai már régen aludtak a földön. Egyedül Ametÿs maradt ébren. Csak ült az ágya szélén, és nézte a fiút.
 - Qwâmbii, gyere csak, üllj le ide mellém. - suttogta, de a halk szobában tisztán lehetett hallani a hangját.
    A fiú lehuppant a nő mellé, aki megfogta a kezét. Ahogy megérintette, újra melegség szállta meg testét. Ametÿs akart valamit mondani, de nem sikerült neki. Az utóbbi hónapokban nagyon gondterhelt időszakot élt, de most Qwâmbii jelenléte elűzte ezeket a bajokat. Nyugodtan bújt oda a harcoshoz, aki először ezt kicsit furcsálta, de aztán átkarolta a nőt, és így ültek egy darabig.
Messziről egy farkasüvöltés hallatszott.
 - Ez mi volt? - riadt fel Qwâmbii.
    Ametÿs, most lágy hangján beszélni kezdett. Az ifjú harcos megdöbbenve figyelte. Mindenre gondolt útja közben, de erre nem. Mikor a lány befejezte a mondanivalóját, nem állhatta meg, hogy ne szóljon.
 - És neked? Neked nem… - habogta.
 - Nem, nézd!
    Ametÿs hátat fordított Qwâmbiinak, összefogta haját, majd felemelte. Hirtelen fényár borította el a szobát. A hercegnő ruháján itt hátul széles kivágás volt. Bőre fénylett tarkója alatt. Egy napot ábrázoló minta rajzolódott ki, melynek a közepén egy jelet lehetett felfedezni.
 - Ez mi? Mit jelent ez a jel? - kérdezte a harcos.
 - A Napot, az örök világosságot szimbolizálja. Még édesanyámtól kaptam, ő varatta belém. A jel egy ősi tünde szó, halën
 - Az mit jelent?
 - Azt, hogy álom. Tudod, Qwâmbii, az álom egy abból a kevés dologból, mely közös minden férfiban és nőben, az összes fajban.
    Ametÿs ezt elmondta, és lefeküdt az ágyra. Intett a fiúnak, hogy ő is tegyen így. A harcos készült felállni, hogy helyére menjen, de a hercegnő megfogta a kezét.
 - Maradj velem, kérlek! - suttogta.
    Qwâmbii szót fogadott. Lefeküdt Ametÿs mellé, aki még egyszer megsimította az arcát.
 - Aludj! - mondta, és szinte egyszerre nyomta el őket az álom.


    Gyönyörűen ragyogott a Nap ezen a késő délutáni órán Kemrinon parkja felett. A madarak csiripelését elnyomta a boldog nép zsivalya. Az emberek élvezték ezt a szép őszi napot. Handorio egéről eltűnt a gonoszság, mindaz, mi nyomasztotta az embereket, a multté, most eljött a béke ideje. Qwâmbii szivét elöntötte az örök öröm, hiszen tudta ez itt mind az ő műve, és társaié. Most végre boldogan élhet. Így sétálgatva, elmerengve a multon, észre sem vette, amint valaki elkezdte rángatni nadrágjának a szárát. Lenézett, és felemelte a kisfiút. Ő mosolyogva bújt oda édesapjához, majd miután egy csókott nyomott homlokára letette a földre, had szaladgáljon egy kicsikét. Ekkor valaki belekarolt. Oldalra nézett, és egy csodálatos nő arcát látta, amint rákacsint. Ametÿs szorosan odabújt hozzá, majd sétáltak tovább. Közben meg-meg álltak, mikor Qwÿntoo úgy döntött, hogy eljátszadozik egy kicsit a fákról lehulló tarka levelekkel. Ráértek, nem kellett sietniük. Sok dolguk nem akadt, minden idejüket egymásra és gyermekükre tudták fordítani. Qwâmbiinak nagy álma valósult meg, mikor kisfia megszületett, egész életében másra se vágyott, mint, hogy valakinek átadhassa azt a tudást, melyet ő szerzett az évek során, ugyanúgy, ahogyan édesapja neki tanította. De most nem a tanítás ideje volt, hanem a nyugodt őszi sétáé, mikor kikapcsol agyuk, és nam gondolnak másra, csak a kis családjukra.